De mi van Paraguayban?

Az argentin hosszú hétvégék egyik legtöbbet feltett kérdése, hogy hova lehet eljutni ebben a hatalmas országban három napra úgy, hogy az ekkor égig emelt árak miatt a repülőt kiiktatva a célpont ne legyen messzebb tizenkét órás, lehetőleg éjszaka történő buszozásnál. Buenos Aires köré meghúztuk ezt a képzeletbeli 1200 kilométer sugarú kört, és északon ráböktünk Paraguayra. De mi van Paraguayban?



Kis utánanézés után meg is lett a tökéletes célpont: az argentin és paraguayi határ mentén, a trópusi erdők mélyén található öt misztikus jezsuita misszió romjait fogjuk felfedezni.

Míg a 17-18. században a spanyolok és portugálok éppen Dél-Amerika felosztásáért harcoltak, addig mint a béke szigete, e kettő között ténykedtek a katolikus egyház támogatását élvező jezsuita szerzetesek, akik a fejük feletti puskaropogással dacolva azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy keresztény hitre térítik a hol a spanyolok, hol a portugálok elől a karjaik közé menekülő guaraní őslakosokat. A guaraní indiánok, ha nem szerettek volna a gyarmatosító földurak birtokain rabszolgasorsra jutni, védelem fejében inkább választották a hajnali öt órai imádkozást és a Biblia olvasását a jezsuita szerzetesek által alapított termelői közösségekben, a redukciókban.
San Ignacio Miní híres templomkapuja
1609 és 1818 között összesen harminc redukció működött a mai Argentína, Brazília, Paraguay és Uruguay területén. Az 1600-as évek elején a portugál rabszolga-kereskedők támadásai miatt ezek a települések az esőerdők belsejébe húzódtak, és egymáshoz egészen közel telepedtek meg, ezzel egy védközösséget hozva létre. A missziók ekkor gyors fejlődésnek indultak, díszes templomokat emeltek, a szerzetesek létrehozták a guaraní nyelv írását, nyomdákat alapítottak, a kultúra szárnyalt, és a jó munkamegosztásnak köszönhetően külső piacokra is tudtak termelni. A missziók sikerére irigy portugál földbirtokosok pedig addig duruzsoltak a spanyol király, III. Károly fülébe, míg ő 1767-ben kitiltotta a jezsuitákat a spanyol fennhatóságú területekről. A missziók ezután lassan elnéptelenedtek. Legtöbbjük mára eltűnt, vagy a trópusi erdő mélyén fekszik feledésben. Néhány azonban egészen jó állapotban maradt meg, amelyek közül párat az UNESCO is felvett a világörökségi listájára. Ezek közül néztünk meg hármat Argentínában és kettőt Paraguayban.

Péntek este indult a buszunk Buenos Airesből, és másnap reggel már az észak-argentin Misiones tartományban voltunk első jezsuita romunk kapujában, San Ignacióban. A belépőért 70 pesót (2 530 forint) fizettünk, amely érvényes volt az argentin oldal mindhárom redukciójába, San Ignacio Miníbe, Nuestra Señora de Loretóba és Nuestra Señora de Santa Anába.
A területre jellemző vörös földből készültek a téglák
A portugál támadások miatt a legtöbb redukcióhoz hasonlóan az 1610-ben alapított San Ignaciónak is költöznie kellett, és végleges helyére 1632-ben került. Idegenvezetőnk, Juan elmondta, hogy a redukciók alaprajza hasonlított egymásra: középen volt egy hatalmas gyülekező tér egyik oldalán a templommal és a szerzetesek lakhelyével, a tér többi oldalán sorakoztak a guaraník lakrészei. Ezek hosszú kőházak voltak, melyekben közel száz ember fért el, és egy ilyen épületben kizárólag egy család tagjai éltek. A guaraník maguk választották vezetőiket, minden a közösség tulajdonában volt, és életüket törvények szabályozták. Egy közösségnek több ezer guaraní lakosa volt, de érdekes módon mindegyikben csak legfeljebb két jezsuita szerzetes élt, így próbálták megőrizni személyes tekintélyüket.

A térképen a nevetségesnek tűnő tíz kilométeres távot San Ignacio és Loreto között a trópusi harmincnyolc fokos delelő alatt, hátizsákjainkkal megpakolva már nem tartottuk akkora mókának. Sikerült fognunk egy buszt, amely Loreto romjaitól három kilométerre rakott le minket, de ennek a távnak a legyaloglását is kisebb fajta kihívásként éltük meg, és eufórikus érkezésünk után boldogan vetettük rá magunkat a loretói múzeum mosdójának hidegvizű csapjára.
Idegenvezetőnk, Marco kifogástalan kampányfogással pár perc alatt eladta nekünk Loretót azzal a szöveggel, hogy ezen a helyen testközelből láthatjuk, hogy milyen állapotban volt San Ignacio Miní a feltárás előtt, ötven évvel ezelőtt. Ez annyit jelentett, hogy az 1631-ben épült redukció romjait még nem fejtették ki az erdő szorításából, és máig a fák alatt haladó szűk ösvényeken lehet csak eljutni egyik építménytől a másikig. Ha ez nem győzött volna meg minket, akkor Marco hozzátette, hogy mivel mi vagyunk az egyetlen látogatók, a dzsungeles, romos környezetben igazi Indiana Jones-nak érezhetjük magunkat. Nem tudtam, hogy ennek örüljek-e, vagy a bokrok mélyéből előugró anakondákra asszociáljak.

Ez viszont nem vonja le a hely értékéből, hogy valaha itt működött az amerikai kontinens egyik első nyomdája, és Loreto ennek köszönhetően egy jelentős könyvtárral büszkélkedhetett. A mai szemet csak az oldalkápolna épen maradt padlózata kárpótolja, és a remény, hogy valamikor ez a redukció is visszanyeri múltbéli alakját.
Naplemente Santa Ana romjainál
Santa Anába már a lemenő nap sugaraira érkeztünk. Azt mondják, hogy ez a legjobb időszak a fotózáshoz, ezért mi is bevetettük magunkat a templom és a temető romjai közé. A valamikori jezsuita temető nem is olyan régen még használatban volt, ezt az UNESCO azonban nem nézte jó szemmel, ezért a műemlék 1984-es világörökségi listára való felvételének egyik feltételeként a temető felszámolását szabta. Idegenvezetőnk elmondta, hogy a helyiek máig úgy gondolnak a romokra, mint valami misztikus, elfeledett helyre, ezért sem ők, sem más dél-amerikaiak nem látogatják azokat, hanem meglepő módon a turisták túlnyomó többsége Európából érkezik.

A következő napon már a paraguayi oldalon ébredtünk Encarnaciónban, én három pókcsípéssel gazdagabban. Azt hittem, hogy utazásom fénypontja a leghíresebb, San Ignacio romja lesz, de erre Paraguay többszörösen rácáfolt. Itt két jezsuita redukció meglátogatása volt tervbe véve, a Santísima Trinidad de Parana és a Jesús de Taravangüe, melyek sokkal jobb állapotban maradtak fenn argentin szomszédaiknál, igaz közel száz évvel késobb épültek, a 18. században. A paraguayi romokhoz a belépő 25 000 guaraní volt (1 251 forint). A tegnapi idegenvezető európai turistákról tett állítását beigazolva a bejáratnál csatlakozott hozzánk Patrice, egy csendes francia.
Guaraní hangszereken muzsikáló keresztény angyalok Trinidadban
Azt korábban megtudtuk, hogy a jezsuiták nem erőszakkal térítettek, hanem a guaraní nyelvet megtanulva, a keresztény és a guaraní kultúrát ötvözve próbálták az őslakosságot megtéríteni. A kultúrák ezen ötvöződésére volt példa Trinidad templomának falán a guaraní hangszereken muzsikáló angyalok. Jesús romjai, ahova az erre a célra működo mototaxin zötyögtünk át fejenként 20 000 guaraníért (1 001 forint), szintén jó állapotban maradtak meg, a guaraní indiánok lakóházainak díszes homlokzatai még ma is kivehetőek.

A paraguayi romok kipipálása után az estét már az argentin oldalon terveztük. Egy kisebb határon való fennakadás után, mikor is a határellenőr hölgy bennünk látta meg a lehetőséget az európai turistákkal szembeni frusztrációjának kiengedésére, és kedves apátiájával átsegített minket első határőr vesztegetésünkön, az estét már a határ túloldalán töltöttük Posadasban.
Kerengő Jesúsban
Utolsó napon levezetésképpen még bejártuk a harmincnyolc fokban masszívan sziesztázó, kihalt határváros forró utcáit, majd egy újabb tizenkét órás éjszakai buszozás után már a hétvégéből feléledő, dübörgő Buenos Airesre virradtunk. Ez alatt az elmúlt három nap alatt a jezsuita romokhoz nem csak térben, hanem időben is visszautaztunk, és amit megtanultam, hogy egy hely nem csak esztétikai élményt nyújthat, hanem ennél sokkal fontosabb, hogy történeteket is mesél. 


Még több fotóért kattints a galériára.



Ha tetszett a bejegyzés és szeretnéd a történeteket a postaládába kapni, akkor iratkozz fel a hírlevélre itt, vagy gyere a Facebook oldalra beszélgetni itt
.